No, akkor húzzunk bele, hogy lassan meg is érkezzek a fővárosba, mert közben csak gyűlik itt a mesélnivaló. Mivel az esti pihenőt jóval félúton túlra raktam be, volt időm jó sokat aludni, és kb. olyan 11 felé nekiindulni az út legszebb szakaszának. Az már a térképről is látszott, hogy jól fog kinézni, mert szinte egyenesen délre vezet az út a Kárpátokon keresztül, nem messze a híres-neves Transzfogarasi úttól. A hegyek között gyönyörű szerpentineken, folyók és patakok fölött vezet az út, és számos kis hegyi falucskán halad keresztül. Kicsit olyan jellege is van, mint az Alpoknak, csak kevesebb a muskátli az ablakokban, illetve nem olyan egységes a házak stílusa, nomeg több a Dacia és a kamion.
A 7-es út Románia egyik fő útvonala, folyamatosan elég nagy rajta a forgalom ennek megfelelően. A környező településeken ez rengeteg embernek jelent megélhetést, minden tele van az utazókat kiszolgáló benzinkutakkal, motelekkel, panziókkal és útszéli éttermekkel gumiszervízekkel (Vulcanizare). Utóbbiakra feltehetően nagy szükség is van, mert kb. 3-4 km-enként láttam egy-egy szétrobban kerék maradványait, úgy látszik a kamiongumik nem igazán kedvelik a gyorsabb kanyarokat, vagy lehet, hogy csak akkor cserélik őket, amikor már tönkremennek? Érdekes módon az elütött kutyák száma jelentősen lecsökkent, viszont ahogy egyre közelebb kerültem Bukaresthez, az élők száma úgy nőtt. Lehet, itt már megtörtént az az evolúciós fejlődés, amiről a korábbi posztban beszéltem...
Szóval hangulatos kis út a 7-es, az aszfalt is elég jó minőségű, és itt-ott látszott a folyamatban lévő autópálya építés is. Ez kicsit el is gondolkoztatott, mi lesz azokkal a boltokkal, vállalkozásokkal, amik a forgalom kiszolgálásából élnek? Ha elkészül az autópálya, ez az út is olyan lehet majd, mint a Route 66 Amerikában, kísértetvárosokkal, meg minden? Mondjuk ha más nem, tökéletes motoros-túra paradicsom válhat belőle, mert a jó út, a kanyarok, a táj és az infrastruktúra már ott vannak, csak a nagy forgalom miatt nem lehet rajta igazán élvezkedni (persze azért egyszer így is sikerült leérinteni a cipőm orrát a kanyarban). Egyébként most is ez a régió a központja a helyi motoros életnek, a Sibiu-i motorosok jelentős részt tesznek ki az ország kétkerekű kedvelői közt, több kollégával találkoztam mint előtte vagy utána az út során. Nem is csoda, mert ott található a Transzfogarason kívül a Transzalpina is, ami szintén csodálatos út a kollégák elmondása szerint. Júliusban meg is látogatom mindkettőt, csak meg kell várni, hogy elolvadjon a hó.
Pitesti előtt jó nagy dugóba kerültem, lépésben araszoltak az autók gyakorlatilag onnét az autópályáig, mert az emberek tértek vissza a fővárosba a hétvégi hegyezés után. Mint a román kollégáktól megtudtam, imádják a hegyeket, ezért hétvégén rengetegen útra kerekednek Észak fele Bukarestből, hogy ott töltsék a hétvégét, micset sütve a vikendházak kertjében, vagy csak simán az erdőben.
Az autópálya ezúttal eseménytelenül telt, egy kutyás közjátékot leszámítva, ami addigra már nem sokkolt annyira, mert az úton haladva már többször megkergettek. Szerencsére egy motorhoz képest baromi lassúak, szóval esélyük sem volt. Szóval, úgy döntöttem megállok egy pihenőben még a főváros előtt, megérkeztem, leparkoltam, semmi nem volt. Ott ettem a kutyusoktól két méterre a zsemlét a juhsajttal, míg ők lustán hevertek, hozzám még kunyerálni se jöttek oda. Majd amikor beindítottam a motort, körém gyűltek, és amint megmozdultam, elkezdtek rástartolni a bokámra. De felpörgettem kicsit a motort, és a hangra szétrebbentek picit, akkor el is indultam, de sprinteltek utánam. Szerencsére esélyük se volt utolérni, úgyhogy az ott táborozó autópályarendőrök hatalmas röhögése közepette kereket oldottam:) Egyébként nem tudom, mi lett volna, ha utolérnek, mert indulás közben láttam, hogy egy motoros srác, akit előtte ott kergettek előttem vígan falatozik kb. 20 méterrel távolabb megállva, szóval valószínű hamar feladják. Ennél izgalmasabb volt, amikor egyszer csak az autópályán azt éreztem, hogy lejön a légnyomás a bal térdemről, és amik odanéztem, egy szürke BMW tükrét láttam a térdemtől 5 centire. De nem velem akart gonoszkodni, csak jobbról előzött a szentem, biztosan éppen szült a felesége, vagy valami. Mondjuk akkor egész szép népességbővülés lehet errefele, mert igensok sietőst autót láttam a német prémium triumvirátusbólJ
Bukarestig gyönyörű időm volt aznap, egy kis esőt leszámítva a Kárpátok közt megszoruló felhőkből végig sütött a nap. De azért, hogy érezzem a törődést, kb. 15 km-re a városhatártól kaptam egy jó nagy felhőszakadást. Ilyenkor esőkabátot venni nem is igazán érdemes, mert mire leszállsz, és felveszed, addigra már úgy is tök vizes vagy. Az autópályáról a körgyűrűn át vezetett az út, ami Budapesttel ellentétben teljesen körbeér, viszont csak egy sima autóút, nem pedig pálya. Itt az út szélére valamilyen okból jó sűrűn sávelválasztó betontömbök voltak rakva, amivel az volt a gond, hogy nem tudott tőlük az útról lefolyni a víz, és így egy-egy pocsolyánál masszívan jött rám alulról, mindent eláztatva. A szállást elsőre megtaláltam, és nagyon kedvesen fogadtak. Kicsit szárítkoztam és belekortyoltam a búcsúzóul kapott Unicumba is, hogy helyrebillenjen a világ rendje. A recepciós srác miután kifaggatott az utamról ajánlott egy tök jó kis éttermet a közelben, ami azóta is törzshelyem lett, így végre megkóstolhattam az eredeti román micset, egy kis saláta és sör kíséretében. Egyetlen hátránya a helynek (Foodmania a neve), hogy egy vasút alatt átmenő úton vezet oda az út, ahol a gyalogjárda konkrétan 30 centi széles, és mellette baromi nagy a forgalom, kamionok és buszok is járnak arra, úgyhogy időnként lapulni kell a falhoz. A srác javasolta is, hogy villamossal menjek inkább, de mivel csak kb. 800 méterre volt, nem akartam ezzel vacakolni. Meg különben is, nem elpuhult nyugatiak vagyunk, akik megijednek egy nem EU konform járdától.
Az út során egyébként a legkeményebb az ülés volt. Kb. egy ciklus így nézett ki: 50 km-nél pozíciót váltok egy picit, utána minden jó. 100 km-nél kezd kényelmetlen lenni, felmerül az igény a megállásra, nyugodtabb szakaszokon fel-felállsz a motoron és nagyon örülsz, ha jön egy piros lámpa, ahol leteheted a lábat a talajra. 150 km-nél elkezdek gondolkozni, hogy nem fogy-e még a benzin, nem kell-e esetleg megállni? De nem, túl sokáig tart, menjünk még tovább, gyerünk-gyerünk! És kb. 180-200 km körül jön el az a pont, hogy áh, leszarom, megállok tankolni!! Ami még elfárad az emberen, az a nyaka, mivel folyamatosan ellent kell tartani a szélnek, ami ha kamion mögött haladsz, márpedig fogsz ha erre jársz, még ide-oda is próbálja csóválni. De egyik se volt olyan vészes, hogy ne érje meg motorral jönni, és elrontsa a kalandot! Szóval mondom, motorral kell utazni, mert úgy vagy a legközvetlenebb az úttal, és a külvilággal, és ezt a világ is közvetlenséggel hálálja meg neked (többnyire).
