Életem első, és biztosan nem utolsó motoros kalandja volt Bukarestbe lejönni motorral, amit egyáltalán nem bántam meg.
Motorral utazni nagyon jó dolog, mert a legjobbat hozza ki az emberből. És itt most elsősorban nem magamra gondolok, hanem mindenki másra. Azt tapasztaltam, hogy mindenki különösen segítőkésszé, kedvessé és lelkessé válik, amikor látja, vagy hall róla, hogy hogyan érkeztem.
Persze azért nekem is jó volt közben:)
Körülbelül 11 óra körül indultam el szombaton, mert pénteken a SIM kártyám elromlása miatt (amit korábban nem is gondoltam, hogy lehetséges, mert kb. annyira bonyolult, mint egy darab fém) csak nagyon későn értem haza, és úgy döntöttem, hogy reggel csomagolok majd csak, korán felkelve. Ugyanemiatt ráadásul nem tudtam magammal hozni a telefonomat se, mert arra gyanakodtam és leadtam szervízbe, ez az egyik ok, amiért nincs kép.
Nos, szerintem egész sok mindenben jó vagyok, de a csomagolás és a koránkelés biztosan nincs ezen a listán, szóval végül csak viszonylag későn tudtam elindulni. A lényeg, hogy elköszöntem a családtól, csináltunk még egy utolsó fotót, és lelkesen nekiindultam a nagy utazásnak. El is jutottam a 12-es kilométerkőig, (a 13-as kilométerkő nevű megállónál kell hozzánk leszállni, és nomen est omen), amikor eszembe jutott, hogy az összes kinyomtatott térképet, szállásfoglalást, és az iratok másolatát szépen a nyomtatóban felejtettem:)
Ezeket begyűjtve ezúttal már tényleg túljutottam Budapest határán. De olyan sokkal azért nem. Történt ugyanis, hogy az M5-ösön kb. a 30-ig km körül egyszercsak egy kamionelőzés után (a kamionelőzés eléggé meghatározó jelenség volt a hétvégén végig, a durva, hogy nem csak én előztem őket, hanem időnként fordítva is...) elkezdett lassulni a motor. Megtekertem a gázkart, de nem történt semmi, lassul tovább, mint amikor kifogy a benzin. Ez utóbbira mondjuk kevéssé gyanakodtam, mert kb. 20 km-el előtte tankoltam egyet amikor matricát vettem. Amikor már 60 alá lassultam, szépen kiálltam a leállósávba, és húzogattam a gázt, hátha történik valami. Történt is, újra nekiindult a motor, szépen visszamentem a pályára, és ezúttal az eddigi 8500-as fordulatról 8000-re mentem vissza a folyamatos tempóval (a sebességmérő most éppen spirál hiányában nem működik, szóval fordulatszámokat tudok mondani). No, ez segített is, mert így eltelt legalább 15 perc, mire ez megint megtörtént. De sikerült megállás nélkül megúszni, és ezúttal már szépen nyugodtan 7500-as fordulaton kezdtem krúzolni egy öreg Audi mögött, hogy kevésbé fogyjon a benzin (ugyanis egy korábban hiányzó rugó helyére a benzincsap membránhoz be lett téve egy új, és gyanítottam, hogy az a tettes). Ez sem segített, és ezúttal már teljesen leállt a motor, szépen ki is gurultam a leállósávba, kb. Budapest és Szeged közt félúton, hogy akkor mi is legyen. Szerencsére kaptam telefonos segítséget Mirektől, akihez szoktam vinni a motort, hogy a szóban forgó rugó kiszedhető annélkül, hogy az egész Alföldet beterítené a frissen teletankolt tartályból a benzin, és így a magammal vitt csavarhúzó és egy kedves éppen arra járó autópálya gondnok segítségével hipp-hopp eltávolítottam a "felesleges" rugót. Technikai problémák ezzel megoldva, a motor azóta is TÖKÉLETES!
A frissen jött erő birtokában el is mentem gyorsan az első benzinkútig, ahol ellenőriztem a technikát, és a stresszt oldandó szendvicseztem egy kicsit. Viszont itt már 3 óra volt, és én még csak mindig kb. 100 km-nél jártam az aznapi ötszázakárhányból, szóval bele kellett húzni rendesen. Toltam is megállás nélkül az autópálya végéig, a füldugó nagyon jó szolgálatott tett, mert a tartósan 130-140-el fújó szél bizony rendesen zenél a sisakon, annyira, hogy a 8500-9000-en forgó motorból gyakorlatilag alig hallani valamit.
Az autópálya kb. Makónál ér véget, és utána valami botrányos minőségű út következett, ezért szépen beálltam egy kamion mögé, és vele együtt haladtam. Igenám, de nem mindenki gondolta ezt így jónak. Egyszercsak azt vettem észre, hogy csökken a légnyomás a bal kezemen, és oldara nézve azt láttam, hogy egy kamion elkezdett előzni minket. Aztán mégegy, és mégegy. Nem igazán zavartatták magukat, simán két percig kint voltak a szembesávban. Itt jött át az út egyik legnagyobb tanulsága, hogy bizony nem mindig az a legbiztonságosabb, ha nem előzöl, hanem bizony ha van rá lehetőség, előzni kell, mert különben más teszi ezt meg helyetted, és ha jön valaki szembe, akkor a visszahúzódó legalább négykerekű járművel szemben minden bizonnyal én fogom a rövidebbet húzni. Végül elértem a határhoz, majd egy gyors tankolás után kb. Délután fél ötre megérkeztem Romániába, tele aggodalommal, hogy ha a határig ilyen út vezetett, milyen lesz a túloldalon, és hogyan fogok nyitvatartási időn belül odaérni a nagyszebeni (Sibiu) szállásra, ami onnét még kb. 370 km…
